Cseresznyéskert- vagy inkább Meggyeskert?
A járvány lassacskán az agyamra megy. Az emberekkel való személyes találkozások hiánya, az anno szabad vagy annak hitt élet elvesztése, a sok-sok hiány…
Az elmúlt évben, mely olyan, mintha nem is lett volna, elvesztettem sok barátomat. Mert elmentek, meghaltak. Vagy szó szerint, vagy egyszerűen emberek megszűntek az életem részei lenni. Mindegyik veszteség. Van, amelyik kevésbé viselt meg, van, amelyik fájdalom örökre karcot hagy a lelkemen. A kapcsolatokat ápolni kell, örök közhely, és nem kell sok „barát”, barátok kellenek, igaziak…Értékek. Nem szabad veszni hagyni azokat.
Hát elvesztek az érintések is, amelyek nélkül élni nem lehet. A beszélgetések redukálódnak, mert már szólni sincsen kedvem. Elvesztek azok a lehetőségek, amelyek az életembe színt hoznak. Igyekszem pozitív lenni, mégis, az online élet nem nekem való.
De most nem arról akarok írni, hogy ez a fajta élet elviselhetetlen, ellenkezőleg, mindig van más, alkalmazkodni kell, s ha körülöttem pusztul a világ, mindenféle értelemben, akkor is élni kell.
Szerb Antal írta az Utas és holdvilágban, ennél jobban én sem vagyok képes ezt megfogalmazni: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."
És, igen, ezek jutott eszembe ma, amikor a Moszkvai Művész Színház előadását láttam.
Van ebben valami varázslatos, hogy egyik héten Londonban, a Globe Színházban ülök, aztán Budapesten, Örkény vagy Centrál, máskor Szegeden, Moszkvában, és most a Broadwayre készülök New Yorkba…s közben végig a mindenre is használt nappalimban ücsörgök, teljesen belefeledkezve a nagyképernyőbe. Emlékszem, régen halálosan untam a színházi közvetítéseket, s akkor még nem is tudtam, hogy beülni az akármilyen székekbe, belehullani a színpadba mennyire az életem része lesz majd. Nem tudom, miért alakult így.
Nagyon vártam, hogy lássam ezt a darabot. Csehov: Cseresznyéskert, Adolf Shapiro rendezésében. Abból a színházból, amiben már virtuálisan jártam, hiszen láttam az Anyegint, a Belvárosi moziban. (Anna Kareninát kétszer sem sikerült.)
Amikor az SZFE-re felvételiztem, Kiss Csaba tanár úr a felvételire szalmakalapban és csíkos felsőben érkezett, olyan volt, mintha egy Csehov-darabból lépett volna ki. Aztán felvettek és jött Csehov. Tőle. Töményen.
Soha nem értékeltem addig igazán. Ugyan Andorai Péterrel láttam Szolnokon a Ványa bácsit, de soha nem érintett meg…Csehov. A Három nővér sem. A Sirály sem. Nyilván, nem értettem Csehovot. Ahogyan sokáig Dosztojevszkijt sem. Majd változott a „szemüvegem”. És beleszerettem. Még mindig nem ismerem igazán, viszont egyre inkább a részemmé válik. Biztos vagyok abban, hogy még mindig keveset tudok róla. Igyekszem hát egyre többet tanulni róla, a moszkvai Művész Színházról, Csehovról, és már mindegy, Blaskó Bori táncszínháza hozza elém vagy egyszerűen csak akárhogyan, látom és olvasom. Szerintem utoljára Szegeden élőben is a Sirályt láttam.
Egyre inkább érdekelnek az új műfordítások, igyekszem megérteni, mi a különbség egyik és másik között. Aktív magyartanárként is azt tanítottam, hogy a műfordítás egyfajta értelmezés, az már nem az, ami az eredeti nyelven íródott. Oroszul azért szerettem volna jól megtanulni, mert ÉN akartam Bulgakovot eredetiben olvasni. A német nyelvet soha nem szerettem, de Thomas Mann Varázshegye, hát, nem lehet, hogy ne eredetiben olvassam el. Ezek még mind csak tervek, mert néha úgy érzem, ez a jelenlegi egy életem kevés minden tervem végrehajtására. Olvasni még mindig jobban tudok idegen nyelven, mint beszélni. Mégis, vicces vagy sem, az angol nyelvet, amit soha iskolában korábban nem tanultam, csak tavaly, egy év erejéig, bátrabban használom, mint e két nyelvet…még a latin sem csak emlék…érettségi elnökként például külön nagy hasznát veszem, legalább értem, miről van szó.
Ez a ma esti majdnem háromórás előadás sem előzmény nélküli. Spiró György Meggyeskert címmel újrafordította az eddig Cseresznyéskertként, Tóth Árpád fordításában olvasott darabot. A márciusi karanténban akadtam rá erre az opusra.
Persze, amikor megláttam, hogy lesz ez az online előadás, éreztem, látnom kell. Angol és magyar felirattal ígérték, s oroszul ment a darab. Jól hangzott. Ez így három az egyben. Kihívás. Ugyanis az angol felirat volt olvasható, a magyar nem, de arra pár perc után már nem is figyeltem, mert az orosz nyelv „visszajött” és az olykor a segítségül kínálkozó angol felirat segített konvertálni a dialógusokat. Na, meg az sem hátrány, ha tudom, miről szól a darab. S a két felvonás közötti 15 perc szünet sem volt unalmas. Kvízkérdések jöttek, háttérinformációk, úgyhogy el sem hagytam a terepet. Élveztem.
Az előadás, mondanom sem kell, mélyen megérintett.
Először is nem tudtam nem úgy nézni, mintha csak szimpla műélvező lennék. Tanultam a Művész Színházról, tudom, hogy Oleg Tabakov 2018-ban távozott az élők sorából, és nem tudtam kiüríteni a fejemből. Sztanyiszlavszkij, Nyemirovics-Dancsenkó, Csehov, Olga Knyipper, Sirály - kavarogtak bennem. Az előadás sodró lendülettel vitt magával. Szeretem, ha kevés a díszlet a színpadon. Ezt megkaptam. Színek alig voltak, a függöny szürke volt, s nem próbáltak meg „orosz” hangulatot varázsolni rikító színekkel. Szürke. Nem véletlen. A színpadra minden okkal kerül vagy nem kerül. Ez uralta végig a darabot. Aztán a zene. Az utolsó estély, ami már nem volt olyan, mint régen…haláltánc. Amikor a zenekar hátat fordított. Az érkezés és távozás a régi házból. A kettő éles kontrasztja. Az arcjátékok, amelyet a kamera és a vágások őszintén tükröztek. Ami szavakban nem, az a mimikában, a hosszan elnyújtott hallgatásokban és az elmaradt, tétova vagy ismétlődő mozdulatokban teljesen értelmezhető volt. Renáta Litvinova alakítása pedig elképesztő volt. Ilyen az, amikor értékrendek jönnek és mennek. Amikor ütközik múlt és jelen. Amikor vannak álmodozók és realisták. nekünk pedig választanunk kell. Vagy mégsem? Sodródunk az árral? Visz a víz? Vagy a vonat? Megalkuszunk vagy sem? Kavarognak fejemben a gondolatok tovább. S ez az, amikor nem hiábavaló „színházba menni.” Ezért érdemes. S csak így, ezért.
